(...) A rákövetkező télen aztán Hollandiában a háziorvostól a hozzátartozóig, a szociológustól a filmrendezőig, a gyermekorvostól az aktivistáig olyan embereket kerestem és találtam, akiket kikérdezhettem az eutanázia különböző aspektusairól és dilemmáiról. Az így készült beszélgetésekből született meg az Élni és halni hagyni című könyv, amelyből mind az eutanázia ellenzői, mind a hívei bőven meríthetnek érveket, hisz az eutanázia mindig is csak azoknak lesz lehetőség, akiknek belefér a világnézetébe. A könyv fogadtatása némi csalódást okozott nekem. Abban bíztam ugyanis, hogy heves érzelmeket gerjeszt, és talán elindít egy, a korábbiaknál termékenyebb – mert immár gyakorlatból leszűrt tények ismeretében folytatott – vitát.

Ezzel szemben azzal szembesültem, hogy nemhogy az eutanázia, de maga a halál, sőt halandóságunk ténye is tabu, rémiszti és riasztja az emberek – gyakran még a közvetlenül érintettek – többségét is. Jól illusztrálja ezt az egyik szomszédasszonyom. Zsuzsa egy könyvesbolt kirakatában látta meg a könyvet, és amikor legközelebb találkoztunk a lépcsőházban, megkérdezte, „hogy jutott ilyesmi az eszébe?” Válaszképp adtam neki egy példányt. Egy hónappal később aztán rákérdeztem, van-e már valamilyen benyomása a könyvről és arról, hogyan juthat ilyesmi az ember eszébe. „Még nem mertem kinyitni” – hangzott a válasz. Azóta nem kérdeztem rá, és ő sem hozta szóba a dolgot. Ebben maradtunk, és gondolom, a könyvet örökre egy fiók mélyére süllyesztette. Fura mód, ez és jó néhány hasonló élmény nem keserített el, sőt inkább arra ösztönzött, hogy törjem a fejem, mi lehetne az első lépés ahhoz, hogy a halál és minden, ami azzal összefügg, egyszer kimondható, kibeszélhető és „megszelídíthető” legyen.

Dr. Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ott a megoldás az orrom előtt, és az nem más, mint Eszter, illetve az a munka, amelyet jó 15 éve a hospice-ban végez. Az nem Hollandia, hanem Óbuda, az nem az eutanázia, hanem „csak” a szembesülés azzal, hogy halandóak vagyunk, az nem valamilyen ideológia vagy világnézet, hanem maga a mindennapi élet – és halál kérdése. Aztán amikor már csak azon gondolkodtam, a nap mely szakában tudom a legkönnyebben elérni Esztert, hogy megkérdezzem, volna-e kedve leülni és beszélgetni velem, megcsörrent a telefon, és Eszter hívott. Azt kérdezte, nem volna-e kedvem leülni és beszélgetni vele mindarról, amit 15 éves munkája alatt megtapasztalt és megtanult a halálhoz való viszonyainkról. Valahogy így képzeltem el mindig a mennyből az angyalt és a boldogító igent.

Az könyvben olvasható beszélgetésekben egy átlagember, aki a látszat ellenére nem a halállal kel és ébred, kérdez egy nem átlagos tudású pszichológust, aki egyebek mellett amellett érvel, hogy a bennünk lévő halálfélelem nem nő, hanem csökken, ha szembe merünk nézni halandóságunk tényével, hogy a hospice nem egy elfekvő, hanem egy olyan intézmény, ahol méltósággal halhatunk meg, hogy a haldoklónak még lehet fontos küldetése, mert a túlélők számára korántsem mindegy, milyen üzenettel távozik. Szándék szerint a beszélgetés forma oldja a téma nyomasztó jellegét, a kérdező laikus volta pedig – a hátrányok mellett – talán segít abban, hogy hétköznapi és bárki számára átélhető formában legyen szó valamiről, ami ott van mindannyiunk fejében, csak nem nagyon merjük kimondani. Én kimondhattam és beszélgethettem ezekről, és azóta még jobban szeretek élni. Csak remélni tudom, hogy az olvasó él e beszélgetések révén felkínált lehetőséggel, és ily módon tovább erősödik az életkedve!

Ajánlom ezt a könyvet a 91 éves anyukámnak, aki megígérte, hogy garantáltan nem olvassa el.

---

Az Előszó 1. részének elolvasásához kattintson IDE.

---

A könyvet hamarosan a Magyar Hospice Alapítvány honlapján is megrendelheti. Az előrendeléshez kattintson a Corvina Kiadó oldalára: https://corvinakiado.hu/index.php?action=konyv&id=139483659

A kép felhasználása tilos.