A halál életkérdés címmel könyv jelenik meg a hospice-hoz kapcsolódóan, amelyben Bérczes Tibor Biró Eszterrel, alapítványunk pszichológusával készített interjúi olvashatók. Nagy öröm ez a Magyar Hospice Alapítvány számára, így szeretnénk a blogunkon is pár bejegyzést a könyvnek szentelni! Ezúttal Bérczes Tibor könyvhöz írt Előszavát ajánljuk olvasásra két részletben.

Bérczes Tibor: HOGY JUTOTT ILYESMI AZ ESZEMBE?! 

„Hogy jutott ilyesmi az eszébe?” – ez az egyik leggyakoribb reakció, amikor egy beszélgetésben kiderül, hogy néhány éve írtam egy könyvet a holland eutanázia gyakorlatról, és bizonyára e mostani könyv kapcsán is felteszik majd ezt a kérdést nekem. A kíváncsiság egyrészt jogos, hisz annyi egyéb téma van a világon, másrészt ez több, mint merő kíváncsiság, mert benne van az a döbbenet is, hogy épeszű embert hogyan foglalkoztathat egy ilyen „szörnyű” téma. Hadd adjak akkor ebben a rövid előszóban is rövid magyarázatot arra, hogyan jutott valami az eszembe, ami mindenkinek ott van a fejében, csak azt sikeresebben hessegeti el magától.

Úgy kezdődött, hogy jó huszonöt éve részt vettem egy színjátékban. Egy vizsgálat után az orvos közölte anyámmal – és nem apámmal(!) –, hogy apám rákos, és csak hetei vannak hátra. A hetekből aztán két év lett, de e viszonylag hosszú idő alatt a vele folytatott beszélgetésekben még véletlenül sem mondtuk ki azt, amit tudtunk, ő pedig nem kérdezett rá, mert tudta, hogy ebben a darabban neki ezt a szerepet osztották. Akkor ezt mindenki – biztos vagyok benne, hogy apám is – így tartotta helyesnek. E miatt ma sincs lelkiismeretfurdalásom, mert más minta híján mi csak a bevett mintát követtük. Az más kérdés, hogy ma már nem szeretném, ha ez például velem ugyanígy megismétlődne. Mint ahogy azt sem, hogy rituálisan – mintha még a gyógyításról lenne szó – kezeljenek, és nem egyszer úgy bánjanak velem, mintha az a fogalom, hogy emberi méltóság nem is létezne.

Bérczes Tibor - fotó: Magyar Nemzet

Apám halála után jó néhány évvel a Károlin, ahol a holland kultúra bizonyos sajátosságairól tartottam órákat, véletlenül – illetve azért nem teljesen – szóba került az eutanázia kérdése is, illetve az, hogyan néz ez ki a mindennapi holland gyakorlatban. Mivel idevonatkozó ismereteim hiányosak és könyvszagúak voltak, elhatároztam, hogy keresek valakit, aki naponta szembesül a halállal kapcsolatos dilemmákkal, így azokról hitelesen tud beszélni. Szerencsém volt, mert némi keresgélés után megtaláltam az igazit Biró Eszter hospice pszichológus személyében, aki a halállal, illetve a haldoklókkal kapcsolatos élményeiről és tapasztalatairól beszélve „behozta az életet az iskolába”. Eszter előadása világossá tette, hogy a halálról való gondolkodás korántsem lelki defekt, hanem mondhatni szükséges feltétele annak, hogy intenzívebben tudjunk élni és jobban tudjuk értékelni az életet. A rákövetkező években – hivatástudatát és kiváló előadói készségét kihasználva – többször is elhívtam Esztert, aki aztán bosszút állt rajtam, mert megkért, menjek el az ELTE-re, ahol akkor tanított, és beszéljek a diákjainak a holland eutanázia gyakorlatról. Rákészültem, elmentem, de újfent azzal szembesültem, hogy igazából nagyon keveset tudok erről a témáról. Ekkor elhatároztam, hogy most már tényleg alaposabban utánajárok a dolgoknak.

(Folytatása következik)

 ---

A könyvet hamarosan a Magyar Hospice Alapítvány honlapján is megrendelheti. Az előrendeléshez kattintson a Corvina Kiadó oldalára: https://corvinakiado.hu/index.php?action=konyv&id=139483659

A kép forrása: https://magyarnemzet.hu/archivum/90-perc/mintha-vegre-megkaptam-volna-brigitte-bardot-t-3896445/