Éva nénivel sokat beszélgettünk a Hospice Házban. Szép, hosszú élet állt mögötte, és a bent töltött hetek alatt úgy érezte, felkészült annak lezárására. Ahogy telt az idő, a kislányos mosolyú, nevető szemű Éva néni, aki gyermeki makacssággal várta el a tegeződést mindegyikünktől, egyre inkább magába fordult, arca pedig fokozatosan „hozzáöregedett” életkorához. Beszélgetéseink hétről hétre egyre rövidebbek lettek, ahogy teste kimerültebben szolgálta, lelke pedig már kevésbé igényelte a társaságot.

Éva néni mostanában a napok nagy részét leginkább alvással töltötte. Az utóbbi 2-3 hét alatt akárhányszor bementem hozzá, csak a fejét szolgálta: „nem vagyok jól, drágám, nem vagyok jól”, „ne haragudj, de most nem tudok…, nagyon fáradt vagyok”, „köszönöm, hogy benéztél, de nagyon kimerült vagyok”. Megsimogattam, jó pihenést kívántam neki, nem akartam fárasztani. „Sajnálom, hogy nem vagy jól. Akkor pihenj csak nyugodtan! Csak bejöttem megnézni, hogy vagy.”

Van, amikor azt érzi az ember, hogy a másiknak most nincs rá szüksége. Pontosabban: nem rá van szüksége. Így Éva néni mindent megkapott, amit adhattunk neki – az orvosok továbbra is aktuális állapotának megfelelő terápiát írtak elő, az ápolók gondos, óvatos mozdulatokkal kötötték át, gondozták, táplálták, amennyire lehetett, de a legfontosabb a nyugalom és a kényelem volt. Én csak az ablakból, ajtóból lestem be rá jövet, menet.

Aztán rohamosan közeledett a szabadságom ideje, köszönés és búcsú nélkül pedig nem jó elmenni, így – éreztem – utoljára meglátogattam Éva nénit. Halkan beléptem, az ágya mellé álltam, és megsimogattam a vállát. Éva néni az érintésre egyből kinyitotta a szemeit. „Jaj, de jó! De jó, hogy itt vagytok... Nem tudtam, hogy ilyen gyáva vagyok… Segítetek nekem?” „Miben segítsünk?”- kérdeztem, de válasz nem érkezett. „Amiben tudunk, segítünk” – mondtam. „Anna nővér látom, pont most jön, hogy tisztába tegye. Kint megvárom, aztán visszajövök.” Miután a nővér elhagyta a szobát, visszamentem hozzá. Éva néni a kezeimért nyúlt. Már nem mondott semmit, nem is válaszolt. Talán kimeríthette a pelenkázás is, gondoltam. Végül csak ennyit mondtam neki: „Vigyázunk rád, veled vagyunk, itt biztonságban vagy. Minden rendben lesz. Te csak pihenj nyugodtan.” Néhány másodperc elteltével éreztem, hogy megszorítja a kezem, és az előbbinél már egy fokkal nyugodtabban (de az is lehet, hogy csak kimerültebben) válaszolt. „Jól van. Köszönöm. Jól van.”

Az illusztrációként használt kép a Magyar Hospice Alapítvány és a Nők Lapja tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Panni még nincs 50 éves. Egész életében aktív volt, imádott sportolni, koncertekre járni barátaival. Beszélgetésünk idején végstádiumú daganatos betegsége már jelentősen korlátozta mindennapjait. Legkínzóbb tünete a fájdalom (volt).

„Igen, a minap tényleg sokkal sötétebben láttam a világot. De azóta már egy újfajta fájdalomcsillapítót is kapok, és a tapaszt is gyakrabban cseréljük, úgyhogy most lényegesen jobb.

Az nem is tudja, milyen ez, aki nem beteg. Sőt, van, aki tudomást se venne róla. Rólam. Így. Van olyan barátom, aki egy ideje már nem is keres, nem beszél velem. Akik megmaradtak, meghallgatnak, biztatnak. Mondják, hogy sajnálnak, hogy átérzik, hogy megértik… De hogy is tudnák?

Amikor annyira dagad a lábam, hogy alig bírom elvonszolni a szobavécéig, vagy amikor annyira fáj, hogy nincs olyan pozitúra, amiben 10 percnél tovább megmaradnék, akkor azt érzem, hogy bárcsak vége lenne mindennek.”  – Itt suttogóra veszi a hangját: „Amikor fáj, akkor nem akarok mást, csak meghalni. De amikor jobban leszek – mosolyodik el – akkor minden szebb és könnyebb. Akkor minden erőmmel kapaszkodom az életbe.”

Az illusztrációként használt kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

„Azt tapasztalom, hogy van egy nagyon komoly érzelmi és morális fék, ami arról szól, hogy meghalni nem szabad, sőt tilos.
Sosem szabad feladni, állandóan a gyógyulást kell akarnunk. Minden határon túl. Minden életkorban és bármely fizikai állapotban. Máskülönben a beteg vétkes lesz abban, hogy elhagyja a hozzátartozóját, vagy a hozzátartozó lesz vétkes abban, hogy nem vitte el még ilyen-olyan vizsgálatra, kezelésre, nem etette őt jobban vagy többet…
Emellett az utolsó pillanatig csak a pozitív dolgokról lehet beszélni, mert úgy érezzük, jóságosnak, kíméletesnek kell lennünk a haldoklóhoz, és ezért muszáj végig optimistának maradnunk. Pedig ez nem elég. Mert ha csak a pozitív dolgokról beszélünk, ha a borúsabb, súlyosabb, ijesztőbb mondatokat nem akarjuk meghallani és meghallgatni, akkor egyedül hagyjuk a másikat az ő szorongásaival és félelmeivel.” (dr. Biró Eszter)

Egy héttel ezelőtt mutattuk be a nagyközönségnek A halál életkérdés című könyvet a Magvető Café-ban, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg július elején. Az est háziasszonya, Szemere Kata újságíró a könyv szerzőivel, dr. Biró Eszter pszichológussal és Bérczes Tibor íróval beszélgetett.

Dr. Biró Eszter, alapítványunk pszichológusa 17 éve dolgozik daganatos betegekkel és hozzátartozóikkal. Egy éven át tartó beszélgetéseik során Bérczes Tibor író, műfordító képviselte az olvasót, a kíváncsi laikust, aki saját bevallása szerint ebből az alapállásból bátran kérdezett rá akár evidenciának tűnő „hülyeségekre” is.

Ennek köszönhetően a kötetben számos előítélet került elő és dőlt meg. Mint például az, hogy a hospice-betegek maradéktalanul tudják, mit is jelent a hospice, vagy az, hogy minden ember, aki valamilyen erős fájdalommal él, el is fogadja a javasolt fájdalomcsillapítást. A könyvben olvashatunk az úgynevezett asszisztált öngyilkosság és az eutanázia holland gyakorlatáról, és ezeknek a hospice ellátáshoz, alapelveihez fűződő viszonyáról elméleti, szakmai, filozófiai és gyakorlati szempontokat is körüljárva. Mindeközben nagyon személyes és nagyon emberi történeteken keresztül kerülünk közelebb az életük végén járó betegek és családtagjaik sokszínű dilemmáihoz, szép és fájdalmas élményeikhez.

„A hiány mindenképpen fájni fog. Ez igaz. De az, hogy addig mi történik a beteggel és a hozzátartozóval, amíg ez a hiány bekövetkezik, vagy milyen emlékek, üzenetek maradnak meg később a szerettek számára, egyáltalán nem független attól, hogy mi történik a beteg életének utolsó időszakában.” (dr. Biró Eszter)

---

A könyv online megrendeléséhez kattintson ide: http://hospicehaz.hu/a-halal-eletkerdes-konyv/

Fotók: Bánszegi Rebeka. A képek a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezik, engedély nélküli felhasználásuk tilos.

A hospice ellátás célja az adott helyzetből kihozni a lehető legjobbat. Tüneti kezeléssel, szakápolással, lelki támogatással, a méltóság és az autonómia megőrzésével. Mindemellett van, hogy betegeink, mint a 86 éves Anna néni is, már inkább elvágyódnak...

„Elég volt, édesem. Engem már senki és semmi nem köt ehhez a világhoz. Akiket legjobban szerettem, már rég meghaltak. A fiam, a férjem és az anyukám. Ők mostanában sokat járnak az eszemben, sokat álmodom is velük. Nagyon hiányoznak. Vágyom rá, hogy velük legyek.

Érzem, ahogy napról napra gyengülök. Mikor a sebemet kötözik, az a látvány egy kínszenvedés. És napról napra hülyülök. Kiesnek a fejemből a dolgok, egyre nagyobb a homály. Ezt átélni valami borzalom.

Tudom, hogy többé az otthonomat sem fogom már látni. Soha többet. Hiányzik a kis házam, pedig itt is jó, kedvesek, olyan ez, mint egy mosolyalbum. És már nem tudnám egyedül ellátni magam. De mégis. Az otthon, az otthon.

De hát nekem ez adatott. És azzal kell valahogy megbirkózni, ami van.”

---

Az illusztrációként használt fotó a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Varju Erzsi tíz éve dolgozik a Magyar Hospice Alapítványnál. Ennek legnagyobb részében otthonápolási csapatunkat erősítette.

Erzsi ápolói munkáját bő negyven éve kezdte. Eleinte gyermekápoló volt, Líbiában is dolgozott. Később, miután megszületett a lánya, lelkileg sokkal nehezebben viselte a beteg kisgyermekek látványát, ezért váltott, és lett felnőtt szakápoló. A Magyar Hospice Alapítványnál azóta dolgozik, hogy nyugdíjas lett.

A betegek otthonában Erzsi szakápolóként többek között infúziót köt be, sebet kötöz, felfekvést kezel. A gyakori kapcsolattartás okán Erzsi tudja meg legelőször, ha egy betegnek erősödnek a fájdalmai. Ilyenkor ő veszi fel a kapcsolatot alapítványunk valamelyik orvosával, aki módosít a gyógyszereken vagy az adagolásukon. Emellett sok hasznos, gyakorlati tanáccsal látja el a betegeket és családjaikat, és támogatja őket ebben a nehéz élethelyzetben. Amikor egy ápoltunk a legvégső stádiumhoz ér, az egyik legfontosabb segítség, hogy megnyugtassuk a családot. Ilyenkor gyakran felerősödik az aggodalom a hozzátartozókban, hogy azt és úgy csinálják-e, amit kell. Erzsi ha kell, minden nap beszél velük, megnyugtatja őket: igen, mindent megtesznek szerettükért.

Minden ápoló munkájában van néhány történet, amely aztán egy életre elkíséri őt. Erzsi két ilyen történetet idéz fel: Egy végstádiumos fiatal férfit kísért ápolóként. A férfi annyi idős volt, mint a fia. Az ő halála nagyon megviselte, jobban, mint más betegei elvesztése. Utána váltott félállásra. Azt mondja, nagyon fontos neki, hogy munka után még legyen olyan elfoglaltság, ami áthangolja őt, hogy ne azok a képek és gondok gomolyogjanak a fejében, amelyekkel napközben foglalkozik. Ezért ő soha nem megy este beteghez.

A másik megrázó történet az volt Erzsi számára, amikor egy olyan negyvenes éveiben járó nőbetegünket ápolta, akinek melldaganata felfedezésekor még gyógyítható lett volna, de nem vállalt semmilyen kezelést, mert csak az alternatív gyógyászatban hitt. Amikor hospice otthonápolásba került, akkor már nem tudott beszélni, dönteni, a család pedig ellenezte a fájdalomcsillapítók beadását. Azt mondták, ők így állapodtak meg. Erzsi tehetetlennek érezte magát. Azt mondja, pokoli volt nézni az asszony szenvedését, főleg úgy, hogy tudta, a fájdalomcsillapítással ennél sokkal többet segíthetnének neki.

Erzsi a munkájával járó megterhelést és nehézségeket kertészkedéssel és túrázással piheni ki, legkedvesebb szabadidős tevékenysége pedig a közös szőlőművelés gyerekeivel. Lánya borász, Köbölkúton van családi szőlősük, ahova Erzsi is sokszor beáll kapálni, szüretelni. Azt mondja, minden nehézség ellenére leginkább azért szereti az otthonápolást, mert úgy segíthet a betegeknek és a családoknak, hogy közben nem kell egy helyben töltenie a napját, és az idejét is maga osztja be.

---

A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

(...) A rákövetkező télen aztán Hollandiában a háziorvostól a hozzátartozóig, a szociológustól a filmrendezőig, a gyermekorvostól az aktivistáig olyan embereket kerestem és találtam, akiket kikérdezhettem az eutanázia különböző aspektusairól és dilemmáiról. Az így készült beszélgetésekből született meg az Élni és halni hagyni című könyv, amelyből mind az eutanázia ellenzői, mind a hívei bőven meríthetnek érveket, hisz az eutanázia mindig is csak azoknak lesz lehetőség, akiknek belefér a világnézetébe. A könyv fogadtatása némi csalódást okozott nekem. Abban bíztam ugyanis, hogy heves érzelmeket gerjeszt, és talán elindít egy, a korábbiaknál termékenyebb – mert immár gyakorlatból leszűrt tények ismeretében folytatott – vitát.

Ezzel szemben azzal szembesültem, hogy nemhogy az eutanázia, de maga a halál, sőt halandóságunk ténye is tabu, rémiszti és riasztja az emberek – gyakran még a közvetlenül érintettek – többségét is. Jól illusztrálja ezt az egyik szomszédasszonyom. Zsuzsa egy könyvesbolt kirakatában látta meg a könyvet, és amikor legközelebb találkoztunk a lépcsőházban, megkérdezte, „hogy jutott ilyesmi az eszébe?” Válaszképp adtam neki egy példányt. Egy hónappal később aztán rákérdeztem, van-e már valamilyen benyomása a könyvről és arról, hogyan juthat ilyesmi az ember eszébe. „Még nem mertem kinyitni” – hangzott a válasz. Azóta nem kérdeztem rá, és ő sem hozta szóba a dolgot. Ebben maradtunk, és gondolom, a könyvet örökre egy fiók mélyére süllyesztette. Fura mód, ez és jó néhány hasonló élmény nem keserített el, sőt inkább arra ösztönzött, hogy törjem a fejem, mi lehetne az első lépés ahhoz, hogy a halál és minden, ami azzal összefügg, egyszer kimondható, kibeszélhető és „megszelídíthető” legyen.

Dr. Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ott a megoldás az orrom előtt, és az nem más, mint Eszter, illetve az a munka, amelyet jó 15 éve a hospice-ban végez. Az nem Hollandia, hanem Óbuda, az nem az eutanázia, hanem „csak” a szembesülés azzal, hogy halandóak vagyunk, az nem valamilyen ideológia vagy világnézet, hanem maga a mindennapi élet – és halál kérdése. Aztán amikor már csak azon gondolkodtam, a nap mely szakában tudom a legkönnyebben elérni Esztert, hogy megkérdezzem, volna-e kedve leülni és beszélgetni velem, megcsörrent a telefon, és Eszter hívott. Azt kérdezte, nem volna-e kedvem leülni és beszélgetni vele mindarról, amit 15 éves munkája alatt megtapasztalt és megtanult a halálhoz való viszonyainkról. Valahogy így képzeltem el mindig a mennyből az angyalt és a boldogító igent.

Az könyvben olvasható beszélgetésekben egy átlagember, aki a látszat ellenére nem a halállal kel és ébred, kérdez egy nem átlagos tudású pszichológust, aki egyebek mellett amellett érvel, hogy a bennünk lévő halálfélelem nem nő, hanem csökken, ha szembe merünk nézni halandóságunk tényével, hogy a hospice nem egy elfekvő, hanem egy olyan intézmény, ahol méltósággal halhatunk meg, hogy a haldoklónak még lehet fontos küldetése, mert a túlélők számára korántsem mindegy, milyen üzenettel távozik. Szándék szerint a beszélgetés forma oldja a téma nyomasztó jellegét, a kérdező laikus volta pedig – a hátrányok mellett – talán segít abban, hogy hétköznapi és bárki számára átélhető formában legyen szó valamiről, ami ott van mindannyiunk fejében, csak nem nagyon merjük kimondani. Én kimondhattam és beszélgethettem ezekről, és azóta még jobban szeretek élni. Csak remélni tudom, hogy az olvasó él e beszélgetések révén felkínált lehetőséggel, és ily módon tovább erősödik az életkedve!

Ajánlom ezt a könyvet a 91 éves anyukámnak, aki megígérte, hogy garantáltan nem olvassa el.

---

Az Előszó 1. részének elolvasásához kattintson IDE.

---

A könyvet hamarosan a Magyar Hospice Alapítvány honlapján is megrendelheti. Az előrendeléshez kattintson a Corvina Kiadó oldalára: https://corvinakiado.hu/index.php?action=konyv&id=139483659

A kép felhasználása tilos.

A halál életkérdés címmel könyv jelenik meg a hospice-hoz kapcsolódóan, amelyben Bérczes Tibor Biró Eszterrel, alapítványunk pszichológusával készített interjúi olvashatók. Nagy öröm ez a Magyar Hospice Alapítvány számára, így szeretnénk a blogunkon is pár bejegyzést a könyvnek szentelni! Ezúttal Bérczes Tibor könyvhöz írt Előszavát ajánljuk olvasásra két részletben.

Bérczes Tibor: HOGY JUTOTT ILYESMI AZ ESZEMBE?! 

„Hogy jutott ilyesmi az eszébe?” – ez az egyik leggyakoribb reakció, amikor egy beszélgetésben kiderül, hogy néhány éve írtam egy könyvet a holland eutanázia gyakorlatról, és bizonyára e mostani könyv kapcsán is felteszik majd ezt a kérdést nekem. A kíváncsiság egyrészt jogos, hisz annyi egyéb téma van a világon, másrészt ez több, mint merő kíváncsiság, mert benne van az a döbbenet is, hogy épeszű embert hogyan foglalkoztathat egy ilyen „szörnyű” téma. Hadd adjak akkor ebben a rövid előszóban is rövid magyarázatot arra, hogyan jutott valami az eszembe, ami mindenkinek ott van a fejében, csak azt sikeresebben hessegeti el magától.

Úgy kezdődött, hogy jó huszonöt éve részt vettem egy színjátékban. Egy vizsgálat után az orvos közölte anyámmal – és nem apámmal(!) –, hogy apám rákos, és csak hetei vannak hátra. A hetekből aztán két év lett, de e viszonylag hosszú idő alatt a vele folytatott beszélgetésekben még véletlenül sem mondtuk ki azt, amit tudtunk, ő pedig nem kérdezett rá, mert tudta, hogy ebben a darabban neki ezt a szerepet osztották. Akkor ezt mindenki – biztos vagyok benne, hogy apám is – így tartotta helyesnek. E miatt ma sincs lelkiismeretfurdalásom, mert más minta híján mi csak a bevett mintát követtük. Az más kérdés, hogy ma már nem szeretném, ha ez például velem ugyanígy megismétlődne. Mint ahogy azt sem, hogy rituálisan – mintha még a gyógyításról lenne szó – kezeljenek, és nem egyszer úgy bánjanak velem, mintha az a fogalom, hogy emberi méltóság nem is létezne.

Bérczes Tibor - fotó: Magyar Nemzet

Apám halála után jó néhány évvel a Károlin, ahol a holland kultúra bizonyos sajátosságairól tartottam órákat, véletlenül – illetve azért nem teljesen – szóba került az eutanázia kérdése is, illetve az, hogyan néz ez ki a mindennapi holland gyakorlatban. Mivel idevonatkozó ismereteim hiányosak és könyvszagúak voltak, elhatároztam, hogy keresek valakit, aki naponta szembesül a halállal kapcsolatos dilemmákkal, így azokról hitelesen tud beszélni. Szerencsém volt, mert némi keresgélés után megtaláltam az igazit Biró Eszter hospice pszichológus személyében, aki a halállal, illetve a haldoklókkal kapcsolatos élményeiről és tapasztalatairól beszélve „behozta az életet az iskolába”. Eszter előadása világossá tette, hogy a halálról való gondolkodás korántsem lelki defekt, hanem mondhatni szükséges feltétele annak, hogy intenzívebben tudjunk élni és jobban tudjuk értékelni az életet. A rákövetkező években – hivatástudatát és kiváló előadói készségét kihasználva – többször is elhívtam Esztert, aki aztán bosszút állt rajtam, mert megkért, menjek el az ELTE-re, ahol akkor tanított, és beszéljek a diákjainak a holland eutanázia gyakorlatról. Rákészültem, elmentem, de újfent azzal szembesültem, hogy igazából nagyon keveset tudok erről a témáról. Ekkor elhatároztam, hogy most már tényleg alaposabban utánajárok a dolgoknak.

(Folytatása következik)

 ---

A könyvet hamarosan a Magyar Hospice Alapítvány honlapján is megrendelheti. Az előrendeléshez kattintson a Corvina Kiadó oldalára: https://corvinakiado.hu/index.php?action=konyv&id=139483659

A kép forrása: https://magyarnemzet.hu/archivum/90-perc/mintha-vegre-megkaptam-volna-brigitte-bardot-t-3896445/

A Hospice Házban szinte mindig vannak gyönyörű, mosolygós idős betegek. A 83 éves Panni néni is ilyen volt, ezen a héten az ő emlékét szeretnénk egy kicsit felidézni olvasóinknak.

Panni néni mosolyogott. Pedig nem volt könnyű élete. 9 évesen elveszítette édesanyját, aztán édesapját. Árvaházba került, később a saját húga gyámja lett. Betegsége 73 éves korában kezdődött, mikor egy rutin tüdőszűrés során kiderült, hogy daganat van a bal tüdején. Megműtötték, és utána minden további kezelés nélkül 7 évig jól volt. Még akkoriban is, amikor egy kontroll alkalmával a hörgőin is találtak egy daganatot. Ekkor kemoterápiát javasoltak neki, de nem fogadta el, nem utolsósorban azért, mert nem fájt semmije.
Egy idő után azonban komoly fájdalmai lettek, és elkezdett elviselhetetlenül fulladni. Amikor emiatt kórházba került, ott azt mondták a fiának, Gábornak, hogy keressen helyet az édesanyjának, egyedül nem lehet őt otthon hagyni.
Ezután találtak ránk, a Budapest Hospice Házra.
Bekerülése másnapján a naptárába gyöngybetűkkel írta: „Személyzet, nővérek is kedvesek, a kert gyönyörű, a virágok mosolyognak.” Panni néni pedig minden nap visszamosolygott rájuk.

Panni néni története gyönyörű példája annak is, hogy miért is valljuk a hospice-ban: „az életet sem megrövidíteni, sem meghosszabbítani nem szabad.”
Gábor mesélte, hogy édesanyjának otthon még rettenetes fájdalmai voltak, volt, hogy azt mondta: csak egy tűszúrást szeretne érezni és elaludni. Panni néni a Hospice Házban azonban sokkal jobban lett, mint ahogy megérkezett hozzánk, és ehhez természetesen nemcsak a virágok és a jó szó, hanem a szakszerű fájdalomcsillapítás is jelentősen hozzájárult.
És így, hogy már nem csak a fájdalomra kellett koncentrálnia, maradt energiája a családdal beszélgetni, várni a fodrászt, felidézni a múltat – és felkészülni a jövőre is, arra a pillanatra, amikor el kell mennie.
„Gondolok-e a halálra? Igen, sokszor. Hogy ez milyen érzés, azt nem tudom elmondani. A gondolataim most az unokáim körül forognak. Például hogy megérem-e azt, hogy a lányunokám férjhez megy” − vallotta be Panni néni, miközben mosolygott, és látszott rajta, hogy megnyugodott. Nem félt attól, ami várt rá.

---

A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Blogunkat azzal a céllal hoztuk létre, hogy információt adjunk a magyarországi hospice ellátásról, hogy általános ismereteket adjunk át a hospice mozgalomról és persze, hogy Alapítványunk életébe is betekintést nyújthassunk. Mostani bejegyzésünkben szakápolónkat, Mónit szeretnénk bemutatni.

Móni annyi időt tölt a haldokló gyermek családjával, amennyit ők igényelnek. Nem érdekli a munkaidő.

„Harminc éve vagyok ápoló, mindig is annak készültem, és mindig gyerekekkel akartam foglalkozni” – mondja Kovács Móni, a „Fogd a kezem” gyermek hospice szolgálatunk ápolója.

A mélyvizet választotta: egy gyermekkórház intenzív osztályán dolgozik félállásban, emellett jár ki súlyosan beteg vagy végstádiumban lévő gyermekekhez szakápolási teendőket végezni. Ilyenkor nem „csak” szakápolóként van jelen. A legnehezebb órákban segít a szülőknek elviselni és feldolgozni, amin épp keresztülmennek, és természetesen a gyermekeknek is fontos támasza.

Volt egy betegünk, a kisiskolás Feri, akihez daganatos betegségének több szakaszában is kijárt gyermek hospice csapatunk. Amikor Ferin a betegség végleg elhatalmasodott, Móni akkor is segített: rendszeresen látogatta és odaadóan ápolta a kisfiút. Ha náluk volt, mindig játszott is Ferivel. Kedvenc meséit olvasta fel a beteg gyermeknek és örült, ha Feri megmutatta neki az új játékát. Mindig azt tették, amihez a kisfiúnak kedve volt. Feri általában hamar kifáradt, vagy megfájdult a feje, hiszen már nagybeteg volt.

Mónit hívta a család akkor is, amikor közeledett Feri utolsó órája.

Ilyenkor általában nem tudatosodik a szülőkben, hogy mi is történik, azzal hívnak bennünket: „Gyertek, baj van, nem tudjuk, hogy mit tegyünk!” Nagyon fontos lehetőség ez a szülőknek, mert egyébként ijedtükben kihívnák a mentőket, pedig tapasztalatunk szerint nem akarják, hogy haldokló gyermeküket kórházba szállítsák, és ott gépre téve mesterségesen meghosszabbítsák haldoklását. A beteg gyerekek is otthon, családjuk körében szeretnének lenni életük utolsó pillanatáig.

Nem volt ez másképp Feri esetében sem, ő sem akarta elhagyni szerető otthonát, családját, megszokott környezetét. Móni sietett Feriékhez, és messze túl azon, amit a szakmai teendők megkövetelnek, végig ott volt, és támogatta az édesanyát, hogy kibírja a kibírhatatlant.

„Ha azt mondom, hospice nővér, Mónira gondolok” – mondja dr. Muszbek Katalin, alapítványunk orvos igazgatója – „Nagyon odaadóan gondoskodik azokról a családokról és gyermekekről, akik az élet legnehezebb időszakában fogadnak bizalmukba bennünket.”

(A történetben szereplő kisfiú nevét kegyeleti okokból megváltoztattuk.)

Az elmúlt hetek bezártsága közepette hol bölcsebbnél bölcsebb, hol praktikusnál praktikusabb tanácsokat olvashattunk arról, hogyan vészeljük át ezt a megrendítő helyzetet. Mi most semmi ilyesmit nem szeretnénk, egyszerűen csak tiszta, világos és gondolkodásra, életszeretetre ösztönző mondatokat akartunk megosztani.

Hisszük, hogy néha az egyszerű gesztusoknak, a hétköznapi törődésnek nagyobb ereje lehet, mint a tanácsoknak.
Most olvassunk együtt Polcz Alaine-től, a magyarországi hospice mozgalom alapítójától, akinek őszinte szavai mindig erőt adhatnak.

1. „Nem értem én ezt a világot! Nem kétséges. Hiába tűnődöm, tépelődöm, olvasok. Tanulok. Nem értem. Nem értem. De szeretem. Mindenestül szeretem.
Az igazság kedvéért hozzá kell fűznöm azt, hogy szerencsére nem tart örökké, nehezen lehetne kibírni, ha örökké tartana. Talán azért is szeretem, mert foglalkozásom szerint állandóan szembesülök a halállal.
Ettől megváltoznak az értékek, minden viszonylagos lesz. A kedves kedvesebb, mert mulandó, és a baj is kisebb.” – Macskaregény

2. „A világ és én egyek vagyunk. Harcolunk az állatokkal, a növényekkel, a vízzel, az éggel, a földdel. Kozmikus háború ez. Innen a Földről nézve, mert a kozmosz távoli sarkaiban vajmi kevés juthat ebből, de valamennyi biztosan eljut. A szellemnek, azt hiszem, mások a határai.” – Egész lényeddel