2011-ben daganatot diagnosztizáltak Péter combjában. Egyszer megműtötték, a betegség kiújulása után azonban nem lehetett megismételni a műtétet: „a daganat inoperábilis”− hangzott az ítélet orvosi nyelven. Az ő döntése volt, hogy ne vágják le a lábát, amely esetleg megmenthette volna az életét, igaz, erre semmi garancia nem volt.
Mostanra a tumor és a tünetetekkel folytatott embertelen küzdelem tölti ki az idejét. Amikor hónapokkal ezelőtt elkezdett rosszabbra fordulni az állapota, egy kórház krónikus osztályára utalták, de sikerült elintéznie, hogy hazamehessen. Azóta is rendszeres ápolásra szorul, a sebeit naponta szükséges szakszerűen átkötni, hogy ne vérezzen el.
Sokáig otthonápolásban segítették őt a Magyar Hospice Alapítvány munkatársai, majd nemrégiben felajánlották neki, hogy költözzön a házba. Ő élt ezzel a lehetőséggel, mert betegségén kívül a látásával is baj van. Egyik szemére teljesen vak, a másik szemével pedig alig lát.
A folyamatos vérzés miatt csökken az ereje, járása a szeme és a lába miatt is bizonytalan, ezért nem meri elhagyni a Budapest Hospice Házat. Fél, hogy ha el is jutna az egyik kártyapartira, vérezni kezdene. Ez a „malőr” − ahogy ő nevezi − egyszer már megtörtént, s Péter attól tart, hogy ismét nagy tócsát hagy maga alatt, ami zavarná a többieket.
Pedig valószínűleg nem zavarná őket. Örültek, amikor legutóbb velük volt, lesték minden mozdulatát. Hetente egyszer telefonon is beszélnek, és mindig mondják, hogy szeretnének találkozni és időt tölteni vele, amíg még lehet. De hiába szeretnének segíteni, Péter nem akarja, hogy így lássák őt. „Hiúság: férfi a neved” – mondja.
„Egyrészt nem akarok senkinek a terhére lenni, másrészt lehangoló látványt nyújtok, nem akarom, hogy így lássanak. Szeretem őket, és nem akarok ezzel fájdalmat okozni nekik!"
„Mostanra egyébként nincs már semmilyen kívánságom, kérésem vagy óhajom. Nincsen semmilyen igényem sem. Időnként eszembe jut egy-egy régi emlék gyerek- vagy fiatal koromból, azon elcsemegézgetek, és ez boldogsággal tölt el. Érzem, hogy a Hospice Házban szeretettel vesznek körül, és szakszerű ellátást kapok, nincs okom panaszra.
Olyan boldog vagyok, amennyire egy öregember boldog lehet. Elégedett vagyok jelen helyzetemmel, a világgal. Ezt hívják úgy a hinduk, hogy nirvána. A mennyország kapujában vagyok, semmit sem bánok és semmi sem fáj a lelkemnek.”
Betegünk nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A képek illusztrációk, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezik, felhasználásuk nem engedélyezett.
