Helen Macdonald kislánykorában komoly elhatározásra jutott. Úgy döntött, solymász lesz, s lelkesen, lendülettel tanulta a különböző szokásokat, kifejezéseket, és persze mindent, mit egy solymásznak tudnia kell.

Hogy ember és állat között a szövetség örökérvényű és megfelelő mennyiségű munkával illetve odafigyeléssel megtörhetetlen lehet, ez korán bizonyossá vált a számára. De hogy valaha is héját neveljen? Nem, ez nem látszott valószínűnek, vélhetően fel sem merült a lehetősége.

Zavaros szégyenérzet önt el. Rögeszmésen ragaszkodtam egy elképzeléshez arról, hogy mi is a héja valójában, ugyanúgy, ahogy azok a Viktória korabeli héjászok, s ez az elképzelés nem volt elég tág ahhoz, hogy ez valóságos héja beleférjen. Soha senki nem mondta nekem, hogy a héják tudnak játszani. Nem írták a könyvek. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. Arra gondoltam, hogy talán soha senki nem próbált játszani velük. Ez rettenetesen elszomorított.”

A ragadozó vadmadár megszelídítésével foglalkozó mesék vagy novellák nemigen keltek életre. A H, mint héja azonban párja egy korábban már általunk is emlegetett könyvek, az Ellenpontoknak. Egy nagyon-nagyon nehéz feladatot tűz ki maga elé a szerző, közel lehetetlent, amiben kizárólag egy dolog motiválja: a gyász okozta üresség kitöltése, a fájdalomcsillapítás.

Fotó: Fóti Péter, Budapest Hospice Ház

Helen Macdonald elveszítette az édesapját, és ekkor úgy dönt, felnevel egy héját. Az öngyógyítás utat tör magának, belekapaszkodik a természetbe és az emberi képesség határainak feszegetésébe, miközben a gyász minden mozzanatát hiánytalanul rögzíti és tárja elénk, olvasók elé.

Van az életben egy időszak, amikor úgy gondolod, hogy a világ telis-tele van új dolgokkal. Aztán eljön egy nap, amikor rájössz, hogy a legkevésbé sem így áll a dolog. Felismered, hogy az élet voltaképpen lyukakból áll. Hiányokból. Veszteségekből. Dolgokból, amik voltak, de többé már nincsenek. És rájössz arra is, hogy ezek között a lyukak között, ezek körül a tátongó hiányok körül kell növekedned, pedig átdughatod rajtuk a kezedet, ott, ahol a dolgok voltak, és érezheted az emlékek helyének feszült, fénylő tompaságát.”

Felnevelni egy héját, ezt a rosszhírű ragadozót nem kis feladat. Felelősséget vállalni érte még nehezebb. De a regény üzenet arról, hogy az új kötődések kialakítása bár végeérhetetlen és lehetetlen munkának tűnik, mégiscsak lehetséges, és bár annak szépsége nem pótol semmit, ami elveszett, kapaszkodót nyújt az élethez, a megerősödéshez.

A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, felhasználása nem engedélyezett.