Nemrégiben egy korábbi érdekes újságcikkre bukkantunk. Olyan emberek fotóit láttuk és történeteit olvastuk, akiket pár perccel, de legalábbis pár nappal a haláluk előtt kaptak lencsevégre.
Ezen a blogon is sokat írunk arról, hogy micsoda tabunak számít a halál, mennyire nem szeretünk beszélni róla, és hogy mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy se látni, se hallani ne kelljen, ahogyan történik.
Minden olyan kezdeményezés, még az interneten megjelenő fotó, egy-egy rövid történet kíséretében is elősegíti, hogy ez a folyamat másképpen legyen. Minden egyes alkalom, amikor beszélni merünk erről a témáról, amikor elég bátrak és őszinték vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk vele, abban lehet a segítségünkre, hogy leküzdjük a saját félelmünket is, és méltóbb, támogatóbb, szeretetteljesebb távozáshoz segítsük azokat a szeretteinket, akik végső útjukra indulnak.
Mi, a Magyar Hospice Alapítványnál nap nap után ezért dolgozunk.
De a lentiekhez hasonló történetek azért is megrendítőek, mert van, hogy nem tudunk búcsúzni. Hogy azt gondoljuk, még van idő. Amikor annyira hirtelen és váratlanul megy el valaki, hogy teljesen hihetetlennek és lehetetlennek tűnik, hogy már soha nem látjuk őt újra.
Ha zárszóul valami univerzális, bölcs megoldást, tanulságot szeretnének hallani, azzal most sem szolgálhatunk. Mi, akiket munkánk minden nap emlékeztet a mulandóságra próbálunk és szeretnénk úgy élni, hogy ez a tudás ne váljon az életünkre rátelepedő szorongássá. De hagyjuk, hogy ott üljön agyunk eddig hátsó polcán, és időnként figyelmeztessen bennünket arra, hogy milyen fontos igazán élni, szeretni, törődni, bocsánatot kérni, nevetni, enni, tanulni, beszélgetni... Hogy minden perc értékes.
Nézzék meg a képeket, és olvassák el ezeket a rövid történeteket:
