Grecsó Krisztiánnál tavalyelőtt diagnosztizáltak fej-nyaki daganatot. Erről először 2018 végén nyilatkozott az Élet és Irodalom interjújában Vera című regényének megjelenése kapcsán. Most D. Tóth Kriszta „vitte el magával” az írót, ahol Grecsó pályája indulása, az örökbefogadás és az apaság mellett beszélgettek betegségéről – az ezzel együtt járó külső és belső változásokról, rizikófaktorokról, a segítségkérés újratanulásáról és a környezet reakciójáról is.

Az egész beszélgetést nagyon ajánljuk, mert rendkívül fontos témákat feszeget. Ezek közül mai blogbejegyzésünket olyan mondatok ihlették, amelyeket a betegek környezete általában jóindulattal, segítő szándékkal mond, mégis problémásak:

„<<Mit gondolsz, mit rontottál el, hogy ezt kaptad?>> Ezt abból a nézőpontból mondják, hogy segíteni szeretnének a gyógyulásban. A lelki tényezőkkel tudsz segíteni, úgyhogy ki kell javítani, amit eddig rosszul csináltál. De ez egy olyan kommunikációs helyzet, amit csak tanulva lehet elsajátítani, úgyhogy ilyenkor el kell mondani, hogy nem, ez nem segít. Hiszen ekkor éppen egy olyan öngyűlöleti fázisba érkezel, amikor te magad is próbálsz megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy ebbe kényszerültél, hogy az életed kettétört, hogy vége van a hétköznapjaidnak, hogy miért kaptad büntetésként, és mire járt ez.” (Grecsó, Elviszlek magammal, 2020)

---

„Kreatív öncsalások”

Nem szeretjük sebezhetőnek érezni magunkat. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kontrollálni tudjuk az eseményeket, hogy velünk kevesebb eséllyel történhetnek meg olyan nagy szerencsétlenségek, mint másokkal. A világot igazságos és kiszámítható helynek akarjuk látni, ahol „a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését”.

Az integritásunkat, egészséges működésünket is segítő, önmagunkkal kapcsolatos torzításokat, pozitív illúzióinkat egy Taylor nevű szociálpszichológus „kreatív öncsalásoknak” nevezte. Az emberek általában jobbnak látják magukat másoknál, optimistábban ítélik meg jövőjüket másokéhoz képest, és kevésbé érzik valószínűnek, hogy különböző negatív események velük is megtörténhetnek, valamint a valósnál nagyobb képességet tulajdonítanak maguknak az események kontrollálásával, befolyásolásával kapcsolatban (Z. Papp, 2017).

Saját sérülékenységünkkel, halandóságunkkal, egészségünk törékenységével általában egy váratlan baleset, betegség, természeti katasztrófa vagy bűncselekmény kapcsán szembesülünk, vagy ha közvetlen környezetünkben ér baj valakit. Ilyenkor többféleképpen is igyekezhetünk helyreállítani kontrollérzetünket, énképünket és világképünket. Megpróbálhatunk hatással lenni a következményekre, igyekszünk elviselhetőbbé tenni a kialakult helyzetet. Okokat keresünk, elméleteket gyártunk: "miért történik ez velem?". 

Ezek természetes és a traumák túlélői számára sokszor adaptív stratégiák is. Azonban érdemes kellően óvatosnak, tudatosnak és érzékenynek maradni, különösen akkor, amikor azon kapjuk magunkat, hogy más életében kutatunk a miértek után, hiszen ezek a tudattalan mechanizmusok könnyen áldozathibáztatáshoz vezethetnek. Az áldozathibáztatás falat ékel az emberek közé, csökkenti az empátiát, és pont azt a támogatást veszi el a traumatizált személytől, amelyre éppen akkor szüksége lenne. Tudatunkon és akaratunkon kívül növelhetjük benne bűntudatát, szégyenérzetet és magányosságát.

--

„És akadnak, akik a legjobb szándék mellett is azt kérdezik, mit gondolsz, mit rontottál el, amiért ez történt. <<Mit üzen ezzel a tested?>> Értsd: mit vétettél, amiért ezt a büntetést kaptad. Ennek megint van egy teljesen érthető, emberi oka: senki sem szeretne ebbe belekerülni. Rettegve pedig nem lehet élni. Kell, hogy legyen oka a bajnak. Vagyis, félre ne érts, senkit sem hibáztatok, sőt. De az tény, hogy az emberek szeretnék magukat megvédeni, harmóniában, biztonságban tudni, és ehhez az kell, hogy azt higgyék, ők nem lesznek betegek, ha normálisan élnek, ha lelkileg és testileg kiegyensúlyozottan működtetik az életüket. Hiszen ha ez a dolog ok nélkül van, és bárkivel bármikor megtörténhet, akkor az kibírhatatlan. Ráadásul a <<mit rontottál el?>> azért kemény kérdés, mert te is folyton fölteszed magadnak. Az öngyűlölet első fázisa onnan indul. Először is elhagy a saját tested, mert piszkosul nem úgy viselkedik, mint amihez hozzászoktál. Aztán jön az önvád, mi baj van az én egómmal, a világfölfogásommal, az életritmusommal, amiért cserébe ezt kaptam. Ez manapság nagy küzdelme az onkológusoknak, az elsődleges tételmondatukká lett, hogy <<nem te vagy a hibás>>. És ez könnyen be is látható. Hiszen ha az ilyen súlyos betegségeknek csak az az oka, hogy szorongsz, túl sok trauma ér, túlhajtottad magad, akkor az ország nyolcvan százalékának betegnek kellene lennie, most, azonnal.” (Szép dolog élni – Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal, Élet és Irodalom, 2018)

Felhasznált irodalom, hivatkozások:

http://ap.elte.hu/wp-content/uploads/2017/10/AP_2017_1_Z_Papp.pdf

https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/cancer

https://www.es.hu/cikk/2018-12-19/karolyi-csaba/szep-dolog-elni.html

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=fISFFeJPuXA&feature=emb_logo