„– Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
– Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
– Na igen-igen, úgy könnyű. De… ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
– Jajj… de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
– Hát tulajdonképpen…
– És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
– Micimackó, mi van, ha mégis?
– Mégsem, az nem fordulhat elő… Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
– Mi az a fontos megjegyezni való?
– Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek… veled leszek!”
(A. A. Milne: Micimackó)
Ha azt gondolod, hogy a munkánk csupa szomorúságból áll, tévedsz.
Nem szeretnénk romantikusabbnak, rózsaszínűbbnek bemutatni egy olyan állapotot, élethelyzetet, ami az azt átélő embereknek fizikai és lelki fájdalmat okoz. Szeretünk viszont az életről a maga teljességében gondolkodni és beszélni, és a családokkal átélt történetekből a szomorúság mellett a felemelő pillanatokra is visszaemlékezni.
Hozzátartozók, akik kétségbeesetten egyensúlyoztak kisgyermekeik, várandósságuk, munkájuk és beteg anyukájuk, apukájuk között. Akik úgy érezték, a fontos és sürgős teendők betemetik őket. Akik féltek, hogy egy rossz mozdulattal, fogással kárt tehetnek szerettükben, fájdalmat okozhatnak neki. Az ápolási feladatok és az ezekkel járó felelősség szinte megbénították őket. Aztán rutinosabbá, ügyesebbé váltak, és közben egyre kreatívabb megoldásokat találtak arra is, hogy melyik ismerőstől, családtagtól miben kérhetnek segítséget, mert arra is rájöttek, hogy nem kell mindent nekik, egy személyben megoldani. Vagy akiknek az fáj, hogy ők ott lennének – sokan vannak most így a világjárvány miatt – fognák a kezét, megölelnék, etetnék, pelenkáznák, de nem mehetnek. Így másban segítenek, máshogy búcsúznak. Nők és férfiak, akik az utolsó pillanatig ápolták volt házastársukat, aki így méltósággal, nyugalomban mehetett el. Emberek, akik nagy levegőt vettek, és olyan sérelmeken léptek túl, vagy olyan érzésekkel néztek szembe, amelyeket hosszú évek alatt annyira mélyre ástak magukban, hogy talán már a létezésükről sem tudtak. Akik olyan beszélgetéseket kezdeményeztek szeretteikkel, amelyektől eddig rettegtek.
Megtiszteltetés ezen az úton kísérni a betegeket és hozzátartozóikat. Igyekszünk őket addig és úgy segíteni, míg ők is elhiszik és tapasztalják, hogy bátrabbak, mint hiszik, erősebbek, mint sejtik, és okosabbak, mint vélik. És ez nekünk is erőt ad.
---
A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.
Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Pszichológus, író, a magyarországi hospice mozgalom egyik megteremtője. A második világháború során szovjet katonák csoportos erőszaktételének áldozata lett, a klinikai halál állapotába került, az átélt szörnyűségek az egész életét végig kísérték. A háború utáni években végzett a ELTE pszichológia szakán, és majd húsz évvel később, 1970-ben kezdett a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekklinikán haldokló gyerekekkel foglalkozni. Neki és orvos igazgatónknak, dr. Muszbek Katalinnak köszönhető a magyarországi hospice mozgalom elindulása, a Magyar Hospice Alapítvány alapítása. 2007-ben, Budapesten halt meg. Emlékét nemcsak a szívünkben őrizzük, hanem egy emlékkő formájában a Magyar Hospice Alapítvány kertjében is.
