Sokfélék vagyunk. Mautner Zsófi gasztroblogger szerint a nők gondoskodók. Maráz Zsuzsi ultrafutó vallja: a nők erősek. Dobó Kata hiszi, hogy a nők elkötelezettek. Nőnapi Viselj nárciszt! kampányunk kapcsán olyan gondoskodó, erős, elkötelezett nőket – és férfiakat – mutatunk be blogunkon, akik a maguk módján mind kapcsolódnak a Magyar Hospice Alapítvány munkájához, tevékenységéhez. Mai bejegyzésünk az elkötelezettségről szól.

Peti fotós. Édesanyját betegsége utolsó szakaszában ápoltuk otthonában. Már akkor felajánlotta segítségét alapítványunknak: ha fotósra van szükségünk, hívjuk, és jön. Névjegyét azonban másfél-két évig pihentettük, ezután kértük fel egy-egy programunk megörökítésére.

Több közös rendezvény után egyszer meghívtuk fekvőbeteg osztályunkra is, és arra kértük, hogy készítsen életképeket és portrékat betegeinkről és munkatársainkról. Utólag nem is tudjuk, melyikhez kellett nagyobb empátia: úgy mozogni a hospice osztályon, hogy azzal betegeinket, a hozzátartozókat és az ápolókat se zavarja, mindeközben hiteles fotókkal dokumentálni az emberi élet utolsó szakaszának különböző arcait, vagy türelemmel viselni néhány fotózáshoz nem szokott kolléganőnk… nos, ne szépítsük: hisztijeit.

Peti az utóbbi években hálás hozzátartozóból az alapítvány értékei és munkatársai iránt elkötelezett önkéntessé vált. Ő nem a betegágy mellett segít alapítványunknak, hanem azt adja nekünk ajándékba, ami a szenvedélye, a hivatása, amiben profi. Segít nekünk megőrizni a pillanatot. Informálni. Érzéseket átadni, történetet mesélni.

Dobó Kata lassan 20 éve segíti a Magyar Hospice Alapítvány munkáját. Ez alatt az idő alatt neve összefonódott a Magyar Hospice Alapítványéval. Több rendezvényünk háziasszonyaként, kampányaink arcaként, kuratóriumunk tagjaként és önkéntesként, a betegágy mellett is hozzájárul tevékenységünkhöz.

Sok-sok éve kerültem kapcsolatba az alapítvánnyal nagymamám betegsége kapcsán. Azóta sem tudok eléggé hálás lenni azért a hozzáállásért, azért a sok szeretetért és törődésért, amelyet életének utolsó napjaiban kapott.

Hogy mi az, ami azóta is itt tart? Az az emberség, méltóság és kitartás, amit a betegeknél, a családoknál és a munkatársaknál is látok. Hogy megélhetem, hogy segíthetek, és hogy ezzel Szofinak is példát mutathatok. Hogy elképesztő történetek vannak itt, amik nagyon sok erőt adnak az embernek. Hogy így is lehet.”

 Kata és Peti idén nőnapkor egy-egy nárcisz kitűzővel is meglepik szeretteiket.
Támogasd Te is a gyógyíthatatlan daganatos betegek ápolását: ajándékozz 20 perc gondoskodást a reményt és a rák elleni küzdelmet szimbolizáló nárcisz kitűzővel nőnap alkalmából.

http://viseljnarciszt.hospicehaz.hu/

Sokfélék vagyunk. Mautner Zsófi gasztroblogger szerint a nők gondoskodók. Maráz Zsuzsi ultrafutó vallja: a nők erősek. Dobó Kata hiszi, hogy a nők elkötelezettek. Nőnapi Viselj nárciszt! kampányunk kapcsán olyan gondoskodó, erős, elkötelezett nőket mutatunk be blogunkon, akik a maguk módján mind kapcsolódnak a Magyar Hospice Alapítvány munkájához, tevékenységéhez. Mai bejegyzésünk az erőről szól.

Hogy mi az erő, azt sokan, sokféleképpen próbálták már definiálni. A fizika törvényei szerint például olyan hatás, ami egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra vagy állapotváltoztatásra késztet. De ezt a sokrétű, többjelentésű szót nem érdemes pusztán a reál gondolkodás megfogható, tankönyvszagú definíciója szerint értelmezni, hiszen a valóban fontos kérdések néha kevésbé egyértelműek és megfoghatók.

Kedves betegünk, a nemrégiben elhunyt Kati története jutott eszünkbe, aki bölcs volt, hiteles és nagyon erős. Utolsó évében pszichológusa segítségével rengeteget dolgozott lelki egyensúlyáért, élete megértéséért. Fájdalmas kérdéseket tett fel magának, és a válaszok segítettek jobb mederbe terelni az életét, míg utolsó hónapjaiban már azt érezte, hogy „most minden olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna”. Mikor testi állapota rosszabbra fordult, otthonápolási szolgálatunk gondoskodott róla, később fekvőbeteg osztályunkra került. Fájdalmai enyhültek, szeme mosolygós, derűs volt. De már nem akart beszélgetni – családtagokkal, pszichológussal sem. Örült, ha férje mellette volt, de szólni hozzá sem szólt szinte semmit. A kérdésre, hogy miért hallgat, azt felelte:

Már megbeszéltem, megkérdeztem, elmondtam mindent, ami fontos. Most már jó, csak így lenni, nem csinálni semmit, csak lenni.”

Amikor megkérdeztük tőle, mit kívánhatunk neki búcsúzóul, meleg mosollyal adott válasza így hangzott: „Én már csak azt szeretném, hogy békésen vonatkozhassak el ettől a világtól…”

Kati egy este mellette lévő férje, valamint a halotti epikrízis tanúsága szerint „békésen elaludt”. Erős volt.

 ---

Amikor a számunkra egyértelműen erős Maráz Zsuzsi ultrafutót arra kértük, mondja el nekünk, mit gondol a saját erejéről, sorai mentén ismét megbizonyosodtunk arról, hogy az erőt nem pusztán definiálni nehéz, de olykor önmagunkban felfedezni is nehéz feladat: „Mindig azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok egy erős nő, hiszen nem tettem gyermekkoromban és fiatal felnőtt koromban semmi féle erőfeszítéseket azért, hogy jobb legyek valamiben. Engem a futás, pontosabban az ultrafutás változtatott meg, vagyis ez a tevékenység hozta ki belőlem azt az énemet, hogy minél nehezebb a feladat, annál nagyobb erőket vagyok képes megmozgatni a kitűzött célért. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi elszántság, kitartás és erő szunnyad bennem.”

Idén nőnapkor egy-egy nárcisz kitűzővel is meglepi szeretteit.
Támogasd Te is a gyógyíthatatlan daganatos betegek ápolását: ajándékozz 20 perc gondoskodást a reményt és a rák elleni küzdelmet szimbolizáló nárcisz kitűzővel nőnap alkalmából.

 http://viseljnarciszt.hospicehaz.hu/

A kép a Runner's World Magyarország és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Sokfélék vagyunk. Mautner Zsófi gasztroblogger szerint a nők gondoskodók. Maráz Zsuzsi ultrafutó vallja: a nők erősek. Dobó Kata hiszi, hogy a nők elkötelezettek. Nőnapi Viselj nárciszt! kampányunk kapcsán olyan gondoskodó, erős, elkötelezett nőket mutatunk be blogunkon, akik a maguk módján mind kapcsolódnak a Magyar Hospice Alapítvány munkájához, tevékenységéhez. Mai bejegyzésünk a gondoskodásról szól.

„Ez életem első süteménye, kóstolja meg! Mérnök vagyok, így még azt is kiszámoltam, hogy hol és hányszor kell megszurkálnom a tetejét, hogy a gőz rendesen távozni tudjon. A feleségem receptje alapján készítettem.”

Otthonápolási rendszerünkben ismertünk meg egy idős házaspárt, Annát és Ádámot. Mikor a nőnél daganatos betegséget diagnosztizáltak, életük a feje tetejére állt. Anna egy idő után egyre kevesebb korábbi feladatát tudta ellátni, mérnök férje pedig – mindkettőjük legnagyobb meglepetésére – lassan átvette tőle a háztartás vezetését. Egyre ügyesebben állt helyt a konyhában és a házimunka terén is, miközben feleségét ápolta és a mindennapi ügyek intézéséért is ő felelt.

Eljött az idő, hogy Anna már a legegyszerűbb ételeket sem tudta megfőzni. Nem csak a hosszú álldogáláshoz volt gyenge. Észrevette, hogy sokszor nem emlékszik a hozzávalókra, a folyamatokra. Ami korábban rutin volt, arról hirtelen nem tudta, hogyan kell. Férje ezzel párhuzamosan már az apróbb feladatokat is átvette tőle. „Még a krumplipucolót is kiveszi a kezemből” – panaszolta Anna.

Ádám úgy érezte, hogy felesége nem bízik benne eléggé. Azt gondolta, Anna ezért lesz ingerült, amikor az otthoni teendők kerülnek szóba, és ezért nem engedi, hogy önállóan döntsön a menüről, készítse el az ebédet.

Egy nap, mikor munkatársunk Annáékhoz érkezett, Ádám lelkesen kínálta meg az asztalon gőzölgő almás pitével. Anna csendesen mosolygott mellette. Örült férje sikerének, hálás volt neki a sok gondoskodásért, ugyanakkor dühös volt, hogy mindarra, ami korábban annyira magától értetődő volt, ő már nem képes. Úgy érezte, feleslegessé vált. Hogy már nem tudja eléggé kimutatni szeretetét, már nem gondoskodik családjáról, inkább a terhükre van.

A megjegyzések és viták már mindennapossá váltak közöttük, amikor egy nap Ádám javaslatára kidolgoztak egy új szereposztást és menetrendet. Ádám innentől több teret hagyott Anna önállóságának, Anna pedig kreatív megoldásokkal állt elő törődése kifejezésére, hasznossága átélésére. A menüt együtt beszélték meg, és igyekeztek olyan ételeket is kipróbálni, amelyek mindkettőjük számára újak voltak.

Ádám számára felesége legmeghatóbb gesztusa az volt, mikor Anna „tisztább pillanataiban” odaültette őt maga mellé, és elkezdte lediktálni férjének a fontos recepteket, háztartási praktikákat, utasításokat, amelyeket eddig még nem adott át neki.

A gondoskodás az egyik legalapvetőbb emberi képesség, a másokról való gondoskodás igénye valahol mindannyiunkban benne van. Mégis komplexebb feladat, mint amilyennek talán gondolnánk, hiszen lényegét az adja, hogy megfelelő módon ismerjük fel a másik igényeit, szükségletei. Hogy úgy és annyit segítsünk neki, amire és amennyire neki szüksége van.

--

Mautner Zsófi néhány évvel ezelőtt került kapcsolatba alapítványunkkal egy ünnepi receptkönyv szerkesztése kapcsán.

A gondoskodás Zsófi életének, hivatásának természetes része. „A főzéssel, etetéssel, táplálással gondoskodunk is. Színeket, illatokat, ízeket varázsolunk. Életben tartunk. Kényeztetünk. Örömet okozunk.”

Idén nőnapkor egy-egy nárcisz kitűzővel is meglepi szeretteit. Támogasd Te is a gyógyíthatatlan daganatos betegek ápolását: ajándékozz 20 perc gondoskodást idén a reményt és a rák elleni küzdelmet szimbolizáló nárcisz kitűzőt nőnap alkalmából.

http://viseljnarciszt.hospicehaz.hu/

A kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Sajnos a rákos megbetegedések emelkedő száma világméretű problémává nőtte ki magát. Ugyanakkor érdemes emlékeznünk arra is, hogy a betegség mára szerencsére egyre több esetben jól gyógyítható.

Rákellenes Világnap

20 éve annak, hogy február 4-én Párizsban először rákellenes kongresszust tartottak. 2000-ben a jelenlévő orvosvezetők, szakértők, politikusok a Párizsi Charta aláírásával világméretű összefogásra szólítottak fel korunk egyik legelterjedtebb népbetegségével szemben. Azóta ez a dátum a Rákellenes Világnap.

A Világnap feladata kettős: egyrészt tabusítás helyett nyílt kommunikációval hívja fel a figyelmet a betegségre, másrészt rámutat a megelőzést elősegítő lehetőségekre hangsúlyozva például a szűrővizsgálatok fontosságát.

Mit tehetek magamért?

Sokunkat foglalkoztat, hogy mit is tehetnénk egészségünk megőrzésének érdekében, milyen szinten és hogyan tarthatjuk kézben szervezetünket, sorsunkat.

A tudomány mai állása szerint például bizonyos életmóddal összefüggő rizikófaktorok módosításával, káros szokások kiiktatásával (pl. dohányzás, elhízás, mozgásszegény életmód, alkohol), prevencióval (pl. hepatitisz B és HPV védőoltás, védekezés a szexuális úton terjedő betegségek ellen), szűrővizsgálatokon való rendszeres részvétellel és önvizsgálattal sokat segíthetünk magunknak egy daganatos betegség megelőzésében vagy korai diagnózisában (who.int).

Az érem másik oldala

Múlt heti bejegyzésünkben Grecsó Krisztián betegségéről megfogalmazott gondolatait adtuk közre. Ezzel arra szerettük volna felhívni a figyelmet, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a sokszor segítő szándékú tanácsok és az áldozathibáztatás vékony mezsgyéjén, hiszen akaratunkon kívül növelhetjük a betegekben a szégyenérzetet és a bűntudatot. Miközben természetes, hogy az érintettekben is felmerülnek bizonyos kérdések – miért pont én, miért velem történik ez, mit kellett volna másképp csinálnom – kérdéseinkkel, tanácsainkkal szándékunk ellenére is azt éreztethetjük, hogy nem tettek meg mindent azért, hogy egészségesek maradjanak.

Talán azt a legfontosabb (és legnehezebb) tudatosítani, hogy van, amit óvatossággal és körültekintéssel tudunk befolyásolni, és van, amit nem. Ami viszont tény, és ezért is annyira fontos a megelőzés és a szűrővizsgálatok is, hogy minél hamarabb ismerik fel a betegséget, és kap szakszerű kezelést a beteg, annál nagyobb az esély a teljes gyógyulásra.

Grecsó Krisztiánnál tavalyelőtt diagnosztizáltak fej-nyaki daganatot. Erről először 2018 végén nyilatkozott az Élet és Irodalom interjújában Vera című regényének megjelenése kapcsán. Most D. Tóth Kriszta „vitte el magával” az írót, ahol Grecsó pályája indulása, az örökbefogadás és az apaság mellett beszélgettek betegségéről – az ezzel együtt járó külső és belső változásokról, rizikófaktorokról, a segítségkérés újratanulásáról és a környezet reakciójáról is.

Az egész beszélgetést nagyon ajánljuk, mert rendkívül fontos témákat feszeget. Ezek közül mai blogbejegyzésünket olyan mondatok ihlették, amelyeket a betegek környezete általában jóindulattal, segítő szándékkal mond, mégis problémásak:

„<<Mit gondolsz, mit rontottál el, hogy ezt kaptad?>> Ezt abból a nézőpontból mondják, hogy segíteni szeretnének a gyógyulásban. A lelki tényezőkkel tudsz segíteni, úgyhogy ki kell javítani, amit eddig rosszul csináltál. De ez egy olyan kommunikációs helyzet, amit csak tanulva lehet elsajátítani, úgyhogy ilyenkor el kell mondani, hogy nem, ez nem segít. Hiszen ekkor éppen egy olyan öngyűlöleti fázisba érkezel, amikor te magad is próbálsz megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy ebbe kényszerültél, hogy az életed kettétört, hogy vége van a hétköznapjaidnak, hogy miért kaptad büntetésként, és mire járt ez.” (Grecsó, Elviszlek magammal, 2020)

---

„Kreatív öncsalások”

Nem szeretjük sebezhetőnek érezni magunkat. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kontrollálni tudjuk az eseményeket, hogy velünk kevesebb eséllyel történhetnek meg olyan nagy szerencsétlenségek, mint másokkal. A világot igazságos és kiszámítható helynek akarjuk látni, ahol „a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését”.

Az integritásunkat, egészséges működésünket is segítő, önmagunkkal kapcsolatos torzításokat, pozitív illúzióinkat egy Taylor nevű szociálpszichológus „kreatív öncsalásoknak” nevezte. Az emberek általában jobbnak látják magukat másoknál, optimistábban ítélik meg jövőjüket másokéhoz képest, és kevésbé érzik valószínűnek, hogy különböző negatív események velük is megtörténhetnek, valamint a valósnál nagyobb képességet tulajdonítanak maguknak az események kontrollálásával, befolyásolásával kapcsolatban (Z. Papp, 2017).

Saját sérülékenységünkkel, halandóságunkkal, egészségünk törékenységével általában egy váratlan baleset, betegség, természeti katasztrófa vagy bűncselekmény kapcsán szembesülünk, vagy ha közvetlen környezetünkben ér baj valakit. Ilyenkor többféleképpen is igyekezhetünk helyreállítani kontrollérzetünket, énképünket és világképünket. Megpróbálhatunk hatással lenni a következményekre, igyekszünk elviselhetőbbé tenni a kialakult helyzetet. Okokat keresünk, elméleteket gyártunk: "miért történik ez velem?". 

Ezek természetes és a traumák túlélői számára sokszor adaptív stratégiák is. Azonban érdemes kellően óvatosnak, tudatosnak és érzékenynek maradni, különösen akkor, amikor azon kapjuk magunkat, hogy más életében kutatunk a miértek után, hiszen ezek a tudattalan mechanizmusok könnyen áldozathibáztatáshoz vezethetnek. Az áldozathibáztatás falat ékel az emberek közé, csökkenti az empátiát, és pont azt a támogatást veszi el a traumatizált személytől, amelyre éppen akkor szüksége lenne. Tudatunkon és akaratunkon kívül növelhetjük benne bűntudatát, szégyenérzetet és magányosságát.

--

„És akadnak, akik a legjobb szándék mellett is azt kérdezik, mit gondolsz, mit rontottál el, amiért ez történt. <<Mit üzen ezzel a tested?>> Értsd: mit vétettél, amiért ezt a büntetést kaptad. Ennek megint van egy teljesen érthető, emberi oka: senki sem szeretne ebbe belekerülni. Rettegve pedig nem lehet élni. Kell, hogy legyen oka a bajnak. Vagyis, félre ne érts, senkit sem hibáztatok, sőt. De az tény, hogy az emberek szeretnék magukat megvédeni, harmóniában, biztonságban tudni, és ehhez az kell, hogy azt higgyék, ők nem lesznek betegek, ha normálisan élnek, ha lelkileg és testileg kiegyensúlyozottan működtetik az életüket. Hiszen ha ez a dolog ok nélkül van, és bárkivel bármikor megtörténhet, akkor az kibírhatatlan. Ráadásul a <<mit rontottál el?>> azért kemény kérdés, mert te is folyton fölteszed magadnak. Az öngyűlölet első fázisa onnan indul. Először is elhagy a saját tested, mert piszkosul nem úgy viselkedik, mint amihez hozzászoktál. Aztán jön az önvád, mi baj van az én egómmal, a világfölfogásommal, az életritmusommal, amiért cserébe ezt kaptam. Ez manapság nagy küzdelme az onkológusoknak, az elsődleges tételmondatukká lett, hogy <<nem te vagy a hibás>>. És ez könnyen be is látható. Hiszen ha az ilyen súlyos betegségeknek csak az az oka, hogy szorongsz, túl sok trauma ér, túlhajtottad magad, akkor az ország nyolcvan százalékának betegnek kellene lennie, most, azonnal.” (Szép dolog élni – Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal, Élet és Irodalom, 2018)

Felhasznált irodalom, hivatkozások:

http://ap.elte.hu/wp-content/uploads/2017/10/AP_2017_1_Z_Papp.pdf

https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/cancer

https://www.es.hu/cikk/2018-12-19/karolyi-csaba/szep-dolog-elni.html

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=fISFFeJPuXA&feature=emb_logo

Nemrégiben egy korábbi érdekes újságcikkre bukkantunk. Olyan emberek fotóit láttuk és történeteit olvastuk, akiket pár perccel, de legalábbis pár nappal a haláluk előtt kaptak lencsevégre.

Ezen a blogon is sokat írunk arról, hogy micsoda tabunak számít a halál, mennyire nem szeretünk beszélni róla, és hogy mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy se látni, se hallani ne kelljen, ahogyan történik.

Minden olyan kezdeményezés, még az interneten megjelenő fotó, egy-egy rövid történet kíséretében is elősegíti, hogy ez a folyamat másképpen legyen. Minden egyes alkalom, amikor beszélni merünk erről a témáról, amikor elég bátrak és őszinték vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk vele, abban lehet a segítségünkre, hogy leküzdjük a saját félelmünket is, és méltóbb, támogatóbb, szeretetteljesebb távozáshoz segítsük azokat a szeretteinket, akik végső útjukra indulnak.

Mi, a Magyar Hospice Alapítványnál nap nap után ezért dolgozunk.

De a lentiekhez hasonló történetek azért is megrendítőek, mert van, hogy nem tudunk búcsúzni. Hogy azt gondoljuk, még van idő. Amikor annyira hirtelen és váratlanul megy el valaki, hogy teljesen hihetetlennek és lehetetlennek tűnik, hogy már soha nem látjuk őt újra.

Ha zárszóul valami univerzális, bölcs megoldást, tanulságot szeretnének hallani, azzal most sem szolgálhatunk. Mi, akiket munkánk minden nap emlékeztet a mulandóságra próbálunk és szeretnénk úgy élni, hogy ez a tudás ne váljon az életünkre rátelepedő szorongássá. De hagyjuk, hogy ott üljön agyunk eddig hátsó polcán, és időnként figyelmeztessen bennünket arra, hogy milyen fontos igazán élni, szeretni, törődni, bocsánatot kérni, nevetni, enni, tanulni, beszélgetni... Hogy minden perc értékes.

Nézzék meg a képeket, és olvassák el ezeket a rövid történeteket:

https://nlc.hu/csalad/20190526/utolso-foto-halal-elott/

Anna néni nemrég érkezett a Budapest Hospice Házba. Látszólag semmi komoly betegsége nincs, és legalább 20 évet letagadhatna a korából. Tavaly állapították meg nála, hogy daganatos beteg. Az orvosoknak nem is kellett elmagyarázniuk, hogy mi vár rá, műtét, kemoterápia, sugár, rögtön határozott nemet mondott és senki nem tudta erről lebeszélni. Elég sokáig nem volt szüksége komolyabb ápolásra, de betegsége lassan egy új stádiumba ért.

Soha semmi bajom nem volt, egyszer sem voltam kórházban, kivéve azt az 5 napot, amikor a lányomat szültem - meséli Anna. - A diagnózis után elhatároztam, hogy ebből én nem kérek, nekem ennyi elég volt. Nem akarom évekig húzni a szenvedést.
A lányom most megy nyugdíjba, a két unokám is nagy már, nincs miért éljek. A férjem 90 éves, eddig jó állapotban volt, de mintha ő is kezdene rosszabbul lenni. Múltkor is alig talált ide, pedig évtizedek óta itt lakunk a szomszédban. Kezd ő is lerobbanni.

Nem ismertem korábban a hospice ellátást, de mivel nem messze lakunk ide, és a lányom nap mint nap a ház előtt megy el, egy szép napon bejött, és elmondta, milyen helyzetben vagyunk. Mindenki nagyon kedvesen és szeretettel fogadta őt, elmondták, milyen lehetőségek vannak, hogyan tudnak segíteni nekem. Először otthonápolásról volt szó, de egyszer csak lett egy hely itt, felhívtak minket és felajánlották, hogy beköltözhetek.

A megérkezésemkor nem voltam túl jól, folyamatosan hányingerem volt, nem tudtam enni, gyenge is voltam, de az itteni gondoskodásnak köszönhetően jól vagyok. Minden tünetemet kezelik, megszűntek a fájdalmaim is. Ez több mint egy kórházi ápolás. Otthonos itt minden, a családom bármikor meglátogathat, és őszintén tudunk beszélni a helyzetemről. Gondoskodó a légkör is, bármit kérünk, megteszik, vagy igyekeznek teljesíteni a kérést. A hozzáállás más, ez teszi emberivé. Még több ilyen hely kéne a világba.

Nem, nem félek. Mitől kellene félnem? Miben kéne még reménykednem 86 évesen? Nekem ennyi elég volt az életből. Tudom, hogy én már életem végéig itt leszek, csak azt nem tudom, hogy ez még mennyi idő. Én egyetlen dolgot szeretnék csak: ne legyenek fájdalmaim, és hadd legyek békében, amíg élek. Itt mindkettőt megkapom. Mindenki kedves és tisztelettudó velem. Nem azt érzem, hogy idegen helyen lennék, hanem azt, hogy jó helyen vagyok. Ez nem olyan, mint egy kórház, sőt. Odafigyelnek rám, az orvosokat és az ápolókat is érdekli, hogy mi van velem, hogy vagyok.

Gondolom, hogy egyszer csak elalszom és vége lesz... Jó lenne, ha másoknak is ilyen vég adatna meg, mint amilyen nekem lesz.

Az illusztrációként használt kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.

Maya és Frida terápiás kutyák. Gazdájukkal, Erikával önkéntesként dolgoznak több hospice ellátást nyújtó intézményben, így nálunk is. A csapat nemrég bővült Freyával, a legkisebb segítővel, aki jelenleg még inasként szolgál.

Maya, Frida és Freya a Magyar Terápiás és Segítőkutyás Szövetség Egyesület által meghatározott követelmények szerint vizsgázott, igazolvánnyal rendelkező terápiás kutyák, Erika pedig elvégezte nálunk az önkéntességhez szükséges képzést. A „mesternégyes” együtt igyekszik segíteni a gyógyíthatatlan beteg felnőtteket és gyerekeket a búcsúzásban, az élet egyik legnehezebb szakaszában.

Erika Amerikában szerzett tapasztalatot az állatasszisztált terápiában, ekkor döntött úgy, hogy ezzel szeretne foglalkozni.

Még a tavalyi évben jelent meg róluk egy hosszabb riport, ebben Erika sokat mesél arról, milyen az ideális terápiás kutya, mennyire fontos a habitusa, illetve az, hogy a kutya is jól érezze magát, élvezze a munkáját. „Ahogy nem minden hospice önkéntes vállal betegágy melletti munkát, úgy nem minden terápiás kutya alkalmas arra, hogy súlyos, gyógyíthatatlan, illetve haldokló betegek mellett szolgáljon.” – írja a cikk, és bár Maya, Frida és Freya Facebook-oldaláról értesülhetünk arról is, hogy egy-egy fáradtságos munkanap után azért a legfegyelmezettebb terápiás kutyák is megbotlanak néha (kirámolt jutalomfalatok), mit számít egy zacskó kutyakeksz, ha munka közben képesek feloldani a gyakran bezárkózott haldoklókat.

Hiszen nemcsak, hogy nem kerülik el őket, de a testi változással küzdőket megnyitják, aminek köszönhetően több információt kapnak a segítők a betegek állapotáról, sőt, az is elképzelhető, hogy ezekben a nehéz pillanatokban a családoknak egy közös kutyázás marad az utolsó, meghitt közös élménye.

A terápiás kutyák tehát nem pusztán felvidítják a betegeket (noha önmagában ez is hatalmas eredmény), hanem valóban fontos és hasznos részét képezik a haldoklók utolsó útra kísérésének.

Büszkék vagyunk négylábú munkatársainkra!

A képek engedély nélküli felhasználása tilos.

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:

– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.

A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.

A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.

A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.

A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:

– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

(Ismeretlen eredetű legenda)

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu/2015/11/29/advent-1-het/

A blogon felhasznált képek a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonában állnak, felhasználásuk tilos.